Az ír bestsellerszerző, Cecelia Ahern(akivel korábban interjút is készítettünk) legújabb regényében a tőle megszokott éleslátással és együttérzéssel meséli el Alice megindító történetét, azét a lányét, aki mások lelkébe ugyan belelát, a sajátját azonban csak komoly küzdelmek árán ismerheti meg. Most elolvashatsz belőle egy részletet.
Alice kislánykorától kezdve a legrosszabbat és a legjobbat is látja az emberekben. Látja ezerféle hangulatukat, és minden egyes pillanatban pontosan tudja, mit éreznek. Egyedülálló képességét gyakran átoknak éli meg, hiszen sötét gondolataik, bánatuk és dühük ellen védtelen, azok nyomasztó teherként nehezednek a vállára. Arra vágyik, hogy úgy éljen, mint bárki más. Hogyan óvhatja meg magát a hozzá közel állók mérgező hatásaitól? Miképpen győzheti le az akadályokat, hogy végül ő is megtapasztalja, mit jelent az igaz barátság és a szerelem?
Cecelia Ahern:Ezer- és ezerféleképp (részlet)
FordítottaNovák Petra
Kék
Lépteim követik a ritmust, ahogy az alma ide-oda csapódik az uzsonnásdobozomban. Gurul, koppan egyet, gurul, koppan egyet. Már hétfő óta a táskámban van. Az almával kiegészítve egészségesnek tűnik az uzsonnám, de ha hetekig ott marad és összevissza ütődik, napról napra egyre foltosabb lesz. A kisöcsém, Ollie leszegett fejjel vánszorog mögöttem, és olykor-olykor belerúg egy-egy útjába kerülő kőbe. Amikor feltűnik a távolban a házunk, lassítok a lépteimen.
Az iskola reggelente túl messze van, délután viszont lehetne messzebb is.
A tekintetem anyánk hálószobaablakára téved. A függöny rendetlenül lóg, talán erősen megrántották, és ahogy a csipeszek leszakadtak a karikákról, felül jókora rések keletkeztek. A szomszédoknak, Gangulyéknak elegáns, félrekötött függönyük van, mint amilyet az ember kisgyerekkorában rajzol, mert a képzeletében az pontosan így néz ki a házak ablakában. Az előkertjüket szépen gondozott pázsit borítja, körben tarkabarka virágok nyílnak, piros kapujuk pedig színben tökéletesen passzol az ablakkeretekhez. Nem úgy, mint a miénk.
A mi füvünket rég le kellett volna nyírni, hiszen már a kerítésen is túlnőtt, mintha mindenáron ki akarna kémlelni az utcára. Talán a szökést fontolgatja. Igaz, az elvadult dzsungel legalább eltakarja a túlcsorduló szemeteskukákat. A kukák kikészítése és a fűnyírás mindig is apám feladata volt.
Kitárom a nyikorgó, roskatag kaput, aztán elsétálok a bűzölgő kukák mellett a kék bejárati ajtóig, amelyen a 47-es számból a 7-es kissé ferdén áll. Felkapok a lépcsőről egy üveg langyos tejet, és belépek a házba. Mindjárt három óra, a házban viszont csend és sötétség uralkodik, és mintha bent ragadt volna a reggeli áporodott levegő. A konyhaasztalon kiszóródott a cukor, a müzlistálkák a mosogatóban várakoznak, a sárgás, cukros tejben szétázott kukoricapehely úszkál. A székeket elhúzták az asztaltól, és most furcsa szögben állnak.
Mintha reggel fél kilenckor mozdulatlanná dermedt volna minden.
Ollie a padlóra dobja az iskolatáskáját, és letérdel a játékdoboz mellé, amelyben a bátyám, Hugh régi, jellemzően törött vagy hiányos kisautói, illetve az én lefejezett, végtagok nélküli babáim vannak. Ollie egészen halk piff-paff hangokat suttog, miközben a katonáival és a birkózóbajnokaival játszik, akik ott folytatják a hadakozást, ahol abbahagyták. Nem ismerek egyetlen olyan gyereket sem, aki játék közben suttog, Ollie azonban ritkán szólal meg fennhangon. Legtöbbször észrevétlenül várakozik, mint a fű vagy a kukák. Néma csendben egyre csak növekszik, növekszik, és végül túlcsordul.
Az egyik széknek támasztom az iskolatáskámat a konyhaasztalnál, ahol a leckémet fogom írni. Tisztára törlöm az asztalt, aztán levakarom a tálkák széléről a rászáradt, kemény kukoricapehely-maradékot, és elrendezem az edényeket a mosogatógépben. Ahogy széthúzom a függönyöket, a szürkés fény megvilágítja a levegőben keringő porszemeket. Meredten bámulom az apró szemcséket, miközben a fülemet hegyezve a csendet figyelem. Hugh hamarosan hazaér. Mivel ő idősebb, és a középiskolásoknak több órájuk van, neki négyig tart az iskola. Amikor itthon van, soha nincs semmi gond. Most viszont nincs itt. A halántékomban morzekódra emlékeztető lüktetést érzek, amely mintha üzenni akarna valamit. Minden olyan, mint máskor, valami még sincs rendjén.
Óvatosan az emelet felé sandítok. Nem tudom, mit fogok látni, de tartok tőle, hogy semmi jót.
A lépcső legfelső fokán az amúgy barna szőnyegünk kéknek tűnik. Olyan, mintha talaj menti köd lenne, amely szinte mozdulatlanul pihen meg a lépcső tetején. Beszívom a levegőt, hogy lássam, füst jött-e be, de nincs szaga. Fellépek az alsó lépcsőfokra, mire a kék felhő elindul felém. Ollie félbehagyja a játékot, és engem vizslat. Íratlan szabály, hogy amikor anyánk alszik, nem megyünk az emeletre.
– Menj ki a kertbe! – mondom neki.
Ollie szót fogad. Felszaladok a lépcsőn a kék ködön át, amely gyors lépteimtől felkavarodik, és kisebb pamacsokban gomolyog felfelé, és az ajtaja alól ömlik kifelé, mintha füstgép lenne bent. A szívem vadul kalapál, ahogy megragadom a kilincset. Lily nehezen alszik el, és rendszerint nyugtalan az álma, ezért nem szereti, ha felébresztik. Ilyenkor az ember örül, hogy végre alszik, ez a nap azonban más, mint a többi.
Kinyitom az ajtót. A szoba kék, teljesen betölti ez a különös hajnali derengés, amitől megfájdul a szemem; körülnézek, honnan jöhet a fény. Arra gondolok, anyánk talán szerzett egy készüléket, ami segít neki elaludni, de nem találok semmit. A nyugtalanító, hideg fényt sűrűnek érzem, mintha beleragadtam volna. Egy pillanat alatt elönt a bánat, a magány, az üresség és az erőtlenség.
Legszívesebben feladnám a küzdelmet, ott, helyben lefeküdnék, és várnám a halált.
A paplan alatt kirajzolódik Lily alakja. Az oldalán fekszik, a behúzott függöny felé fordul, ahol a lerántott csipeszeknél, a lyukakon keresztül szürkés fénynyalábok áradnak be. Csendben megkerülöm az ágyat, és odalépek hozzá. Az arcát eltakarja fénytelen, zsíros haja. Remegő ujjakkal félresöpröm a hajtincseket.
– 999, kérem, mondja el, hol és milyen vészhelyzet történt?
– A teste… kék… kék…
– Kivel beszélek?
– Az arca… a karja… k-k-kék.
– Hogy hívják, kérem?
– Alice Kelly.
– Rendben, Alice, úgy hallom, még nem vagy felnőtt, igaz? Mi a pontos lakcímed?
– Kék, teljesen kék.
– Megmondanád, kicsim, hol laksz?
– Briarswood Road. Ballygall. A 47-es szám ferde.
– Azonnal küldök egy mentőt. Kiről beszéltél az előbb, Alice? Ki az, aki kék?
– Lily Kelly.
– Ő az anyukád?
– Igen.
– Most vele vagy?
Megrázom a fejem.
– Alice, az anyukáddal vagy most?
– Nem.
– Odamennél hozzá, kérlek?
Megrázom a fejem.
– Hány éves vagy, Alice?
– Nyolc.
– Rendben. Anyukád balesetet szenvedett, Alice?
– Nem tudom, most értem haza az iskolából.
– És hol van most az anyukád?
– Ágyban. És teljesen kék.
– Odamennél, kérlek, az anyukádhoz, Alice?
Újból megrázom a fejem, majd leteszem a telefont.
Valaki dörömböl az ajtón, én azonban moccanni sem tudok, annyira remegek.
A térdemre hajtom a fejem, és átkarolom a lábam. Néhányszor megszólal a csengő, majd újabb dörömbölés, azután lépteket hallok közeledni a lépcső felől. Nyílik a szobám ajtaja. Visszatartom a lélegzetemet, és mivel teljes a csend, akárkik is azok, fogják magukat, és elmennek. Tesznek egy próbát a következő szobával is. Az ő szobájával.
Először kopogást, azután léptek zaját hallani. Ekkor…
Valaki sikolt. Lily hangja lenne?
Befogom a fülem, szorosan behunyom a szemem, és az arcomat a térdeim közé fúrom. A térdemen éktelenkedő foltokon érzem a fű illatát. A sebeket akkor szereztem, amikor Hajra a szünetben letepert a földre. Borzongva beszívom az illatot, de képtelen vagyok összepréselt mellkasomba nyomni a levegőt. Egyszer csak félbeszakad a sikoltás, és beszédet hallok. Hangos beszédet. Igyekszem mozdulatlan maradni, amennyire csak lehet. Valaki ott bent marad, és morog valamit, miközben valaki más lefelé indul. Hosszú időnek tűnik, márpedig én soha nem voltam jó bújócskában, mert mindig pisilnem kell. Most is tele van a hólyagom, érzem, hogy mindjárt becsurog. Megint lépteket hallok a lépcső felől, és a következő pillanatban nyílik az ajtó.
– Alice – szólal meg egy női hang, de haragnak nyoma sincs benne. – Alice, itt vagy, bent?
Beljebb merészkedik.
– Louise vagyok, a mentőorvos. Azzal a mentővel jöttem, amit te hívtál.
Nem mozdulok. Attól félek, hogy ha kinyitja az ajtót, akkor elragad a nagy kékség, amely mostanra egészen biztosan beterítette az egész házat.
Korábban levettem a cipőmet, hogy megszabaduljak a kékségtől, de anyánk hajáról rátapadt valamennyi a kezemre is.
Eltartom magamtól, mintha ömlene belőle a vér, mert nem akarom, hogy más is olyan legyen. Igaz, ha ez a hölgy mentőorvos, talán segíthet.
– Itt vagyok – szólalok meg.
A szekrényajtó kinyílik, és beárad a fény.
Barátságos arc ereszkedik le hozzám. A hölgy zöldet és fényvisszaverős sárgát visel.
– Szia! – köszön be.
Zavartan hunyorgok a szobám felé. Azt hittem, hogy a kék már az egész házon végigömlött, akár a forró láva, ezért is örültem, hogy Ollie kiment a kertbe. Most viszont meglepve látom, hogy a kékség eltűnt.
– Szia.
– Szeretnél kijönni? Az anyukád aggódik érted. Jól van, de nagyon megijedt, amikor meglátott minket a hálószobájában, ezért volt a nagy kiabálás. Álmából ébresztettük fel. Elmondanád, miért hívtál ki minket?
– A kékség miatt – felelem zavartan.
– Miféle kékség?
A kezemre pillantok. Ő azt hiszi, neki nyújtom, ezért gyorsan kezet fog velem.
Most már ott van rajta a kék, de észre sem veszi.
– Gyere ki, majd itt megbeszéljük – folytatja, és segít kimászni. Letelepedünk az ágyra. – Gyere, betakargatlak.
Magához húzza a paplanomat, és a vállamra teríti.
– Ollie jól van, a földszinten birkózóst játszik a társammal, Tommyval. Meg kell hagyni, alaposan ellátja a baját. – A doktornő elmosolyodik.
Egy kicsit én is felengedek.
– Az anyukád azt mondta, hogy tegnap éjjel nem aludt jól, ezért ma lepihent, amíg ti iskolában voltatok. Észre sem vette, hogy hazajöttetek.
Hallom, ahogy lent mérgelődik. Most már több dolog miatt is félek. Hogy merészeled ezt, hogy merészeled azt. Louise az ajtóra néz, mert ő is hallja a szitkozódást.
– Az apukád dolgozik?
Megvonom a vállam.
– Nem tudod, hol van?
– Nem lakik itt. Már nem is jön ide többé.
– Mindennap egyedül jössz haza?
– Ollie-val. Az iskola előtt találkozunk, és együtt jövünk haza.
– Jó kislány vagy. És anya itthon vár benneteket?
Bólintok. Néha.
Az ajtóra pillantok, biztos, ami biztos, de mindketten tudjuk, hogy nincs ott, hiszen halljuk, ahogy lent ordibál.
Azt hiszem, Tommynak nem csak a birkózós szerepjátékkal gyűlik meg a baja.
– Az anyukádnak nehezen megy az alvás? – Megvonom a vállam. – Gondolom, ezért kell lepihennie napközben.
Bólintok.
– És aggódtál miatta?
– Igen, mert csupa kék volt. Sötétkék.
– Ó, értem – mondja, mintha csak most esett volna le neki. – Mikor ment el az apukád?
– Már egy ideje.
– És az anyukádnak azóta van ilyen sötét hangulata, hogy apa elment – hümmög Louise.
Ez nem kérdés, úgyhogy nem felelek. Lily nem akkor lett ilyen, amikor apám elment. Apám pont azért ment el, mert ő ilyen volt. Apám azt mondta, képtelen tovább együtt élni vele, meg hogy segítségre van szüksége. Ezt persze nem mondom ki hangosan.
– Nos, jól tetted, hogy kihívtál minket.
Nem, nem tettem jól. Amikor Louise lekísér, Lily tekintetéből látom, hogy nagy bajban vagyok.
Nem akarom, hogy a mentősök elmenjenek most, hogy Lily ennyire dühös rám, mégis itt hagynak vele.
Búcsút intenek, és magukkal viszik a vidám, boldog hangjukat és a megnyugtató biztonságot is. Bárcsak Hugh besétálna most az ajtón! Azt hiszem, ma fociedzése van, ami azt jelenti, hogy csak vacsora után, hosszú órák múlva ér haza.
Lily az ablakból nézi, ahogy elhajt a mentő, és közben olyan szorosra húzza a derekán a köntöse övét, mintha félbe akarná vágni magát. Amint a mentőautó eltűnik a sarkon, és a szomszédok is visszahúzódnak a házukba, megfordul, odalép hozzám, és lekever egy hatalmas pofont.
Amikor lemegyek a konyhába, Hugh és Ollie már reggelizik. A tegnapi dráma annyira kimerített, hogy ma későn keltem. Még most is úgy érzem, mintha félig-meddig aludnék. A lépcső alján hirtelen megtorpanok.
Hugh és Ollie körül színeket látok.
– Mi az? – kérdi Hugh, miközben a lábát cipőstől felteszi a székre, hogy bekösse a fűzőjét. Alig érteni a szavát, mert a szája tele van pirítóssal.
A lélegzetem egy pillanatra elakad, nem kapok levegőt. Aztán hirtelen mélyet szippantok.
– Már megint kéket látsz?
Megrázom a fejem. Hugh-nak elmeséltem tegnap, mit láttam Lily szobájában.
Nem nevetett ki, és nem nevezett dilinyósnak.
Komolyan vett, de semmiféle magyarázattal nem szolgált.
– Akkor mi a baj?
– Semmi.
Egy ideig rajtam felejti a tekintetét, aztán elfordul, és tovább köti a cipőfűzőjét.
– Kérsz pirítóst? – kérdezi.
– Aha.
A szívem zakatol, miközben legyűrök néhány falatot. Kerülöm a testvéreim tekintetét, de nem könnyű, mert valahogy muszáj rájuk néznem. Aztán csak bámulok, mintha most látnám őket először: két, fényesen ragyogó alakot a szürke konyhában.
Fotó: Matthew Thompson / Hachette Books Group
